Keats: AZ ŐSZHÖZ

Halk párák s édes ízek évszaka
Jössz s hű híved, a sárga nap örül
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül,
Vén alma-ágat áldott súly töret
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.

Ki nem látott még téged? Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár,
Vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég,
Kövér nyáj béget s visszazeng a lomb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég.

Fordította: Tóth Árpád

CHARLES BAUDELAIRE : A MACSKA

2

Balzsamos barna s szőke szőre
annyira, hogy egy délután,
mert egyszer megcirógatám,
egy illat lettem én is tőle.

Ő a hely áldó szelleme,
mindent birodalmában ő visz:
ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
tündére tán, tán istene.

Ha szemeim, delejbe vonva
e szeretett cicám után
fordulnak, és ha azután
benézek újra enmagamba:

csodálva látom ott megint
sápadt szemének ritka lángját,
eleven opált, tiszta lámpást,
amint meredten rámtekint.

(Babits Mihály)

Várnai Zseni: CSODÁK CSODÁJA

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!