Elizabeth Barrett Browning : PORTUGÁL SZONETT (1 a 44-ből)

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal, s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el, és kétség borong

nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj;
de ne feledd, hogy némán is szeress...

Byron: TÖBBÉ NEM CSATANGOLUNK

Többé nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szivünk csöppet se lomhább,
s ragyog még a holdsugár.

Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
a szívnek béke kell.

Bár az éjben érzelem gyúl,
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.

(Devecseri Gábor)


SOHA TÖBBÉ NEM SÉTÁLUNK

Hát soha többé nem sétálunk
Oly későn az éjben,
Bár szívünk még őrzi álmunk,
S a hold még ég a fényben.

S bár az éj még őrzi vágyunk,
S bár a nappal közeleg,
Soha többé nem sétálunk
Hold alatt és fény felett.

(Szabó Lőrinc?)

A BOLDOGSÁGRÓL

GNÓMÁK 1 - 4.
Weöres Sándor verse

A kis jércét nem irígylem én,
amikor kapar az udvar szemetén.
Irígylem a kotlóst: lázban, egyedül
az áthevülő tojásokon ül
s a változás titka körülkerengi.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

A gondolat itt, ott, mindenütt
élő szövetet bont és sebet üt.
Ha sokallod mennyi rajta a seb,
fuss, mint a háromlábu eb,
fuss vissza, míg nem késő visszamenni.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

CHARLES BAUDELAIRE : A MACSKA

2

Balzsamos barna s szőke szőre
annyira, hogy egy délután,
mert egyszer megcirógatám,
egy illat lettem én is tőle.

Ő a hely áldó szelleme,
mindent birodalmában ő visz:
ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
tündére tán, tán istene.

Ha szemeim, delejbe vonva
e szeretett cicám után
fordulnak, és ha azután
benézek újra enmagamba:

csodálva látom ott megint
sápadt szemének ritka lángját,
eleven opált, tiszta lámpást,
amint meredten rámtekint.

(Babits Mihály)

A TÜCSÖK ÉS A HANGYA

A TÜCSÖK ÉS A HANGYA

Kányádi Sándor verse

megunta a tücsök a hosszú téli
koplalásokat s hogy prózában versben
évszázadok sőt ezredek meséi
szerint mindig szégyenkeznie kelljen

elkezdte tanulmányozni a hangya
életvitelét s borzasztó dologra
döbbent rá ki mit gyűjt beadja
morzsáig beszolgáltatja a bolyba

szolga az egyén hősi csak az ópusz
állapította meg elszontyolodva
s rajtam röhög a volt szolga ezópusz

s ti szabadnak hitt társaim azóta
is rajtam fenitek léha nyelvetek
ki koplalok bár de szabadon cirpelek

Charles Baudelaire. A MACSKA

1.
Mintha az lenne a lakása,
agyamban ide-oda jár
egy szép nagy macska, - csupa báj.
Alig hallatszik nyávogása,

oly diszkrét hangja, halk s nemes:
de, ha dorombolás, ha morgás,
egyforma mély s dús zenecsorgás:
és bája s titka éppen ez.

E hang, mely gyöngyözik, szivárog
betölt, mint dús folyású dal
és részegít, mint bájital –
hogy be ne hatna nincs oly árok,

nincs, melyet nem csitítana láz,
nincs melyet nem hevítene, mámor.
Szavakra nincs szüksége, bár oly
Beszédes, mint tán senki más.

Hol a vonó, mely úgy bemarna
lelkembe, művész hangszere,
királyi fülnek szánt zene,
húr, melynek lenen oly hatalma,

mint hangodé, talány-cicus,
szeráfi macska, macska-démon,
kiben, mint egy angyalba, finom
minden tag és harmonikus?!

Babits Mihály fordítása

Edgar Allan Poe: A HOLLÓ

A HOLLÓ

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
„Vendég lesz az „, így tűnődtem, „azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már? „

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
„Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már? „

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S „Uram „, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek. „ S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra! „, - halk, sóvár
Hangon én búgtam: „Lenóra! „ s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már! „

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár? „
S szólt a Holló: „Sohamár! „

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: „Sohamár. „

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. „Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok…holnap ez is messziszáll. „
S szólt a Holló: „Soha már! „

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
„Úgy lesz „, szóltam, „ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: „Soha - soha már! „

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: „Soha már! „

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
„Bús szív! „, búgtam, „ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár! „
S szólt a Holló: „Soha már! „

„Látnok! „, nyögtem, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár! „
S szólt a Holló: „Soha már! „

„Látnok! „, búgtam, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár? „
Szólt a Holló. „Soha már! „

„Ez legyen hát búcsúd! „, dörgött ajkam, „menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár! „
S szólt a Holló: „Soha már! „

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

(Fordította: Tóth Árpád)